Egyszer volt hol nem volt egy nagyon régi időben, volt egyszer egy sziget, amelyen az emberek összes érzelme lakott. A jó kedv, a szomorúság, a tudat és mint minden más érzelem, a szerelem is.
Egy nap közölték az érzelmekkel, hogy a sziget el fog süllyedni. Így hát az érzelmek fogták magukat, felszerelték a hajóikat és elhagyták a szigetet.
Csak a szerelem akart az utolsó percig maradni. Mielőtt elsüllyedt volna a sziget, a szerelem végre segítséget kért. A gazdagság ment el egy Luxushajóval.
A szerelem megkérdezte:
- Gazdagság, el tudnál engem vinni?
- Nem, én nem tudlak elvinni. A hajóm tele van arannyal és ezüsttel. Itt neked nincs helyed.
- Így hát megkérdezte a szerelem a büszkeséget, amelyik szintén egy nagyon szép hajóval haladt el előtte.
- Büszkeség, kérlek szépen, elvinnél engem?
- Szerelem,
- Én, sajnos nem tudlak el vinni, mondta a büszkeség, "itt minden tökéletes, te megrongálhatnád a hajómat"
- A szerelem megkérdezte a szomorúságot, aki elment mellette.
- Szomorúság, el tudnál engem vinni?
- Oh, szerelem, mondta a szomorúság, én annyira szomorú vagyok, hogy egyedül akarok maradni.
- A jókedv is elment a szerelem mellett, de ő annyira jól érezte magát, hogy nem is halotta hogy a szerelem hívja öt. Hirtelen azt mondta egy hang:
- Gyere kedves szerelem, én elviszlek téged.
- Egy öreg beszélt. A szerelem annyira hálás és boldog volt, hogy egészen elfelejtette megkérdezni az öreg nevét.
Amikor partra szálltak az öreg elment. A szerelem észrevette, hogy nagyon sokat köszönhet neki és megkérdezte a tudást.
- Tudás, meg tudod nekem mondani, hogy ki segített nekem ?
- Az idő volt az., mondta a tudás.
- Az idő? kérdezte a szerelem. Miért segített nekem az idő?
És a tudás erre azt felelte:
- Mert csak az idő érzi, hogy mennyire fontos az életben a Szerelem..

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában.
Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek.
Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat,
ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra,
megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra
minden megváltozott.
Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog
, hogy nem is álltak szóba egymással.

Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott
egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra.
Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta,
hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját.
Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába
építsen egy kerítést.
Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott
a testvérére.


Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot,
szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba.
Az ács neki is látott a munkának.
Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta,
hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés,
hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte
a hidat, ezt mondta:
"Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni,
azok után ami köztünk történt?
Azok után, amiket tettem és mondtam?"
Erre mindketten nagyon elszégyelték magukat,
és a híd közepén egymásba borulva kibékültek.
Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még
pár napig, találnak még neki valami munkát.

Erre a Mester így felelt:
"Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!"

Mostantól újra tanulságos történetek :)

Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott s így válaszolt:
- Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?
- Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.
- Atyaként mit szeretnél, hogy gyermekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?
- Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak.
A megbocsátást , a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot és mégis két másféle dolgot látnak.
Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.
Búcsúzásnál megköszöntem szavait, ő pedig így válaszolt:

*- Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy milyen érzéseket keltettél bennük.*

Egy este egy amerikai otthonban az unoka a nagyapjával beszélgetett aktuális eseményekről. Egyszer csak hirtelen megkérdezte:
- Nagyapa, hány éves is vagy?
A nagyapa így válaszolt:
- Hadd gondolkozzam egy kicsit... A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és a fogamzásgátló tabletta előtt születtem. Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya. Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre). Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek.
Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka. A ''gay'' tisztességes angol szó volt, amely elégedett, vidám és jókedvű embert jelentett, nem pedig homoszexuálist. Leszbikusokról sosem hallottunk, a fiúknak pedig nem volt fülbevalójuk.
Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia előtt születtem. Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér- vagy vizeletvizsgálatra küldte őket. 25 éves koromig minden rendőrt és férfit ''uram''-nak szólítottam, minden nőt pedig '' asszonyom'' -nak vagy ''kisasszony''-nak. Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek. Az én időmben ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha terhes volt, a helyüre kísérték és'' ha kellett '' megváltották a jegyet és odavitték neki. A férfiak a járdaszegély, a nők a házfal mentén mentek, a lépcsőn a nőé volt a korlát melletti oldal, elsőként lépett be a liftbe és onnan ki; alátolták a széket, hogy leülhessen; egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, amit akkor is megtett, ha a nő állt fel - hacsak egy pillanatra is - az asztaltól, kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját.
Az én időmben a szüzesség nem okozott rákot, és a családi erény bizonyítéka volt a lány és a tisztaságé a férj számára. A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta, később teremtő együttélésben és felelős szabadságban telt. Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz
között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért. A fast food-ról azt hittük, azt akkor eszik az emberek, amikor sietnek. A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.
A time sharing azt jelentette, hogy a család másokkal együtt nyaralt, nem pedig idegenekkel közös nyaralót vesz. Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve.
Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH-s rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, számológépekről (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról). A ''notebook'' jegyzetfüzet volt.
Az órákat naponta felhúzták. Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken. Gépeknél tartva, nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk.
Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek.
Ha valamin a Made in Japan szöveg volt, az rossz minőséget jelentett, és nem létezett Made in Korea, se Made in Taiwan, se Made in Thailand, még kevésbé Made in China.
Sosem hallottunk Pizza Hut-ról vagy McDonald's-ról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről. Olyan üzletek voltak, ahol 5-10 centért lehetett vásárolni.
Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak. A chip szilánkot, szálkát jelentett, a hardware vasárut, software pedig nem létezett.
Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen.
És most mondd, szerinted hány éves vagyok?
- Hát, nagyapa, több mint 200! - felelt az unoka.
- Nem, kedvesem, csak 70!'

Ostoba gyerek voltam, mert nem vettem észre a jeleket. Utólag visszatekintve minden olyan egyszerűnek tűnik. Annyira átlátszó vol, és mégis elhittem az egészet. Már bánom.

- Ki? Pete! Ki jön?

Pete lassan fordította a fejét a feljáró irányába.
- Apa...
Ez a szó mindent megölt bennem. Apa tette ezt az egészet? Ő? Az apukánk? A fájdalom bennem szétmart mindent. Mindent. Megsemmisültem és reszkettem. szörnyeteg! Ő? Hogy tehette? Hogy merészelte megetenni? A csapóajtón, keskeny fény szűrődött át. Nem szabad megtalálnia. A komóthoz rohantamés elbújtam a mellette lévő rongyok és szemét közé. Onnantól, hogy feljött a feljárón, minden pillanatot láttam. Nem akartam elhinni h képes volt erre, de segíteni is akartam a testvéremen. Minden izmom görcsösen tiltakozott az ellen, hogy megmozduljak. csendesen zokogtam magamban. Folytak könnyeim és a nyálam is. Nem tudtam úrrá lenni a gyülöletemen és a félelmemen. Végig kellett néznem. Végig kellett néznem... Pete egyre éberebb lett. Apa fényt gyújtott és elővett egy köpenyt, amin megszáradt vérfoltok voltak. Ökölbe szorult kezem görcsöt kapott az erőlködéstől. A körmeimet a saját tenyerembe vájtam, és remegtem a dühtől. Izzadság folyt a szemembe. Az egyik kést elkezdte fenni. Pete egyre jobban kezdett mocorogni. Apa mielőtt még bármi máshoz kezdett volna, elővett egy ampullát, és a tartalmát áttöltötte egy kis injekciós tartályba.
- Apa, apa...
Kérlelte Pete.
- Apu bocsánat! Apu, nagyon sajnálok mindent! Apu, ne! Nem leszek többet rossz. Apu szeretlek.
Ez volt Pete utolsó szava, mielőtt az injekciót megkapta. Perceken belül mindene lebénult és a földre zuhant. A szemei nyitva voltak, és csak engem néztek. Megtalálta a tekintetemet.
- Pete...
Nyöszörögtem keservesen. A többit nem volt erőm végignézni. Amíg apám a hentesasztalnál "dolgozott" a kivágott bőrként csendben imádkoztam Pete-ért, Emlékszem, hogy patakokban folytak a könnyeim. Görcsöt kapott mindkét lábam, de nem mozdulhattam. Éreztem, hogy vérzik a tenyerem és megrepedt az egyik fogam, ahogy összeszorítottam az álkapcsaim, hogy nehogy kiengedjek akár egy hangot is a számon. Pete-tel is ez történhetett. a fogai. Talán 20-25 perc telhetett el, de azóta is űgy érzem, hogy még ott gubbasztok. A fény kialaudt, az ajtó lecsukodott. Még eltelhetett vagy 20 perc, mire összeszedtem az erőm, hogy kimásszak. Pete arca halványszürke volt. Minden izma elernyedt. Nem sírt, nem is mozdult. Csak csendben vette a levegőt. Minden szuszogása egyre nagyobb fájdalommal volt teli. Csak néztem a szemét, és éreztem, hogy valami melegség árad belőlük. Szeretet volt az. Pete nem felejtett el szeretni. Még mindig szerette a családját. És köztük is a testvérét. Nem hagyhattam, hogy szenvedjen. Nem. Nem. Nem. Ahhoz a dobozkához mentem, amelyikből az ampullát vette ki az apám. Vol benne legalább 100 darab. Emlékszem, hogy arra gondoltam, biztosan nekem és anyunak is tartogat néhányat. Kivettem legaláb huszat, és egyesével adtam be őket Pete-nek. Addig, aíg a szuszogást is abbahyagta. Nem kellett hozzá bátorság. Tudom, hogy belülről ezért könyörgött. Minden szúrás után, egyre közelebb került a szabadsághoz. a tizenhetediknél járhattam, amikor végképp kialudhatott a szemeiben a fény. De beadtam neki az összeset. Csak az lebegett előttem, hogy végre Isten orzságában legyen. Sosem felejtem el, amikor a kezét törte, mert gúnyt űztem abból, hogy ő kisebb. Sosem felejtem el, hogyan bolondoztunk a patak árokban, amikor pecáztunk. Vagy amikor elszívtam a pipadohányt, amit együtt loptunk. Amikor életünkben először fagyiztunk, vagy amikor először mentünk piknikezni a szomszéd sráccal, aki azóta meghalt ebben a szörnyű "betegségben". Az éhség volt a járvány neve. pete halálát követően halkan kellett kilopóznom a padlásablakon. Lemásztam a fáról és rohanni kezdtem, át a kerítésen, át a földeken a bekötőútig. Csak futottam és futottam. a főúton végig egészen Eastvillage-ig. A legközelebbi városkába. Kilenc kilométert rohantam. A lábaim folyton görcsbe rándultak.
Az első házba berohantam és mindent kiadtam magamból, ami csak elszenvedtem. A szavak csak dőltek belőlem, ahogyan a könnyek is. Másnap kivonult Édesvölgybe a Marshall és egy egész yardnyi rendőrség. Fegyverekkel és autókkal. A többit csak a megsárgult újságokból tudtam meg évekkel később. Apám mindig mondogatta, hogy a fertőzés bizonyára a helyi téglagyárnak volt köszönhető, de azt sosem említette, hogy valójában ez egy krematórium volt, ahol a csontokat égették el. Szinte mindenki aki ott élt, emberi húst evett, beleértve engem is. A gyerekek mit sem sejtettek arról, hogy mi került az asztalra, míg a felnőttek úgy kereskedtek a felnőtteik húsával, mintha csak cukor lett volna. A téglagyárat a földög rombolták, és a városka lakóinak nagyrészét elítélték vagy egyenesen kivégezték. Később az is kiderült egy vallomásból, hogy szisztematikusan falta fel magát ez a kis kannibál város. Azért nem láttam öregeket az utcákon, mert az elsőbbség őket illette. Volt aki tudta, hogy megeszik halála után, volt akit csak a húsáért öltek meg. A hajakat, körmöket, csontokat elégették, minden mást megettek. Pete asztmás volt, és nagyon nehéz volt neki orvosságot keresni a városból. Nem beszélve arról, hogy drága is. Ezért kellett meghalnia? Apámékról nem hallottam azóta sem. Valószínűleg, mindketten villamosszékben végezték. Egy csöpp sajnálat sincs bennem irántuk. Egy szegény család fogadott örökbe. Kedves emberek voltak, és mindenben segítettek, ők voltak az én szüleim, legalábbis én így érzem. Az egyetemen többször is felvágtam az ereimet. Öngyilkossági kisérleteim csak ujjabb nyomai voltak, hogy összetörtem legbelül. Meghaltam azon a napon. Csak a testem maradt itt. A második világháborúban is szolgáltam. A csendes-óceáni fronton harcoltam. A háború után elutaztam Alaszkába. A szerelem is rám talált Marry-Jane személyében. Őt még a fronton ismertem meg, ápoló volt, és ő volt, aki a Midway-szigeteki csatában szerzett sérülésemmel ápolt. 3 gyermekünk született: Ashley, Edward és Pete. Ashley Európában halta meg 2002-ben Nem sokkal később Edward is elment tőlünk, nagyon beteg volt halála előtt. Pete még ma is él. Öt gyermeke van és 12 unokája. Gondos apa és szerete nagyapa. Sokba emlékeztetett gyermekként a nagybátyjára. Folyton valami rosszaságon törte a fejét ő és Edward. Nagyon szeretem őket. Az egész családomat nagyon szeretem. Utoljára 2005 decemberében láttam együtt őket. A nevemet azóta megváltoztattam, hogy emléke se maradjon egy olyan családnak, amely ilyen tettre volt képes. Én hamarosan meghalok, de szeretnék úgy elmenni, hogy hagytam valamit magam után. És mindennap, amikor tátom az én fiamat az unokáival, arra gondolok, hogy valójában... a világnak van egy olyan oldala, ami még ártatlan.