- G-Portál

Sweet valley

2010.08.24. 12:58, DianaPotter

Ostoba gyerek voltam, mert nem vettem észre a jeleket. Utólag visszatekintve minden olyan egyszerűnek tűnik. Annyira átlátszó vol, és mégis elhittem az egészet. Már bánom.

Kisváros volt a miénk. Az emberek nagyon közvetlenek voltak egymással. Mindenki úgy beszélt, úgy viselkedett a másikkal, mintha valami közös dolog összefűzné az embereket. A legkisebb bajban is kiálltak egymás mellett. Nem voltak nagy viszálykodások. Nem voltak pereskedések. Egyszerűen éltünk. A várost 1827-ben alapították az idetelepült európai, holland gyarmatosítókmaroknyi családjai. édesvölgynek nevezték el a fekvése miatt. A táj gyönyörűséggel töltötte el az embereket. És valóban csodálatos vidék volt a miénk. Kis gyerekkéntaz öcsémmel rengeteget játszottunk a városka melletti erdőkben. Rohamoztunk nagyokat, bújocskát játszottunk, sőt volt, hogy időnként sikerült kicsalnom Peggy Sue-t, az osztályunk legszebb lányát és vele barangoltam be az erső mélyére. Szerettem itt élni. De jól emlékszem 1917 telére. Ezen a télen kezdődtek a bajok. Én 16 Éves voltam akkor. Az emberek sorra betegedtek meg, és haltak bele valamilyen iszonyatos korságba, ami pokollá tette az életünket. Pontosan fel tudom idézni azt a félelmet, amit édesapám szemében láttam akkor. Nagyon félt, de nem a családja miatt, henem saját magát féltette a betegségtől. A fertőzött embereket mind elszállították a New Hamptshire-i szanatóriumba, hogy ott haljanak meg békében... legalábbis nekünk ezt mondaták. az öcsémet, Pete-et is utolérte a járvány. Akkor láttam először azt a borzadályt, amit a vírus okozott. Pete fejfájásra panaszkodott és magas láza volt. A szüleim nem akarták, hogy elszállítsák őt is karanténba, ezért otthon ápolták. Ha bárki kérdezte, nekem azt kellett mondanom, hogy Pete-et elküldték a szüleim New Portba, hogy ne legyen kockázatnak kitéve. Eközben a testvérem egyre rosszabbul volt, és kezdett nagyon elváltozni a külseje is, legalábbis nekem mindig ezt mesélték a szüleim. Apámék nem engedtek be hozzá, ám leleményes kissrác voltam, és tudtam a módját, hogy hogyan jussak be a kis szobába, ahol ő feküdt. Bár ne tettem volna. A szoba ablaka a kertre nézett és be volt az is függyönyözve. Sokat játszódtam odakint, és nem akarták a szüleim, hogy meglássam az öcsémet, elég volt azt a förtelmes szagot érezni, amiről azt mondták, hogy a kenőcs, amivel Pete bőrét ápolják. Az egyik éjjelen kilopóztam az udvarra. Egy tölgyfa állt pontosan a ház mellett. Gyakran másztam fel oda, cukkolni Pete-et, mert ő még túl kicsi volt, hogy megmássza a fát. Egy hatalmas ág nyújtózott a házunk fölé, azon másztam át a tetőtéri ablakhoz, amit mindig nyitvatartottak a szüleim, hogy a ház jobban kiszelőzzön. Azt terveztem, hogy a tetőtérből fogok lemenni a kis szobába. Az ablakhot érve olyat éreztem, hogy ide most nem feltétlen kéne bemennem, de a kiváncsiságom nagyobb volt és az egyik lábam átemeltem a párkányon. Rettentő sötét volt odabent. Azon töprengtem, hogyan fogom megtalálni a lejáró deszkáját. Amikor már az ablakon belül voltam és épp letenni készültem a lábamat, csak kakor ütötte meg az orromat a förtelmes bűz, ami ott fent is keringett. Öklendeztem, a szemem is könnybe lábadt. Rögvest fordultam is vissza az ablakhoz, megbánva a csínytevésem. A förtelmes szag keringett a tetőtérben, de az ízét csak ezután éreztem meg. Ahogy próbáltam visszakapaszkodni a tölgyre Pete hangját hallottam magam mögül.
- Thomas?
Csak bámultam az ablakon kifelé. Nem akartam megfordulni, mert tudtam, hogy valami olyasmit fogok látni, ami nem fog jól esni. Eleve a gondolat, hogy a hang nem lentről a kis szibából jött, hanem közvetlenül mögűlem. Pete köhögése nyöszörgéssel péárosult.
- Thomas?
Még mindig nem reagáltam. Vártam, hogy felébredjek. Kisvártatva Pete egyenesen fuldokolni kezdett. Csak ekkor fordultam meg. A legsötétebb sarokban volt. Köpött egyet, és a nyála a padlóra érkezett közvetlenül elém. Véres volt. Közelebb léptem hozzá. Nem tudtam, hogy min járkálok, de recsegett valami a lábam alatt, és az nem a korhadt deszka volt. Kinyújtottam a kezem felé. A bőréhez értem. Az arcát érintettem meg, de semmit sem láttam. Nyálkás volt a tapintás. Pete megrezzent és vele láncok is rezdültek. Hörgést hallottam. Hátat fordítottam neki. Szívesen rohantam volna az ablakhoz, hogy eltűnjek, és elfelejtsem ezt az éjszakát, de ehhez nem volt szívem. Ő a testvérem, akivel éveken át együtt voltam jóban és mindenféle rosszban. Elindultam a komód felé.Odaérve kihúztam a fiókját. emlékeztem, hogy apám mindig idetette, ha volt tartalék gyertyánk. Belemarkoltam a viszrudak közé, úgy ötöt-hatot vehettem ki. A zsebemből előszedtem a pipadohányon zacskómból egy gyufát.Még a szatócstól loptuk Pete-tel, amikor egyszer le lettünk zavarva sütőrumért.
Emlékszem, hogy köhögtünk, amikor előszőr betöltötte a tüdőnket a dohány füstje. Később híre kelthogy a Rodeck fivéreknek van egy zacskó dohányfüvük. Büszkén húztuk ki magunkat sz osztálypadban és senkinek sem cáfoltuk meg a hírt, hogy bizony, mi már pipázunk. persze csak egyszer volt elég bátorságunk rágyújtani, de a zsákmyányt mindig magunknál tartottuk, hogy bármikor elővehessük, ha dicsekedni szeretnénk vele. A markomban fogtam a gyertyákat, és leguggoltam, hogy a gyufa fejét végighuzzam a padlón. Sikrázott párat, és lángra lobbant, de a gyertyákat nem gyújtottam meg vele, mert azok a földre zuhantak, amikor a fény betöltötte a padlás sarkát. A látvány örökre az agyamba égett. Éveken keresztül izzadságban forgolódtam miatta éjjelente, gyakran láttam újra az álmaimban. Időnként nappal is felrémlett a kép, és olyankor minder vér elszállt az ereimből, fal fehér lett a bőröm, hideg verejték verte ki a tetem és csak rángatóztam. emlékszem, hogy Pete ott állt a saroktól nem messze. szemein a pupillák ki voltak tágulva. Az egyik keze a földhöz volt láncolva, a másik keze viszont nem volt meg. csak egy csonk ágaskodott helyette. A teste teljesen szürke volt. Több helyen hiányzott a bőre, és ami még iszonyúbb, hogy a hús is eltűnt helyenként róla. A lábszárai szabályosan csak ként csontból álltak, bőr alig volt rajta. Pete haja szálakban hevert a padlón. Fülei ajkai és szemhéja hiányoztak, Az orrából is le volt metszve egy kisebb darab. Az arcán egy ideg rángatózott folyamatosan. Nem nézett a szemembe, csak maga elé bámult, üres, üveges tekintettel. Elejtettem a gyufát is, és rohanni akartam kifelé a szobából, de mozdulni se bírtam. A szememmel a sötétséget pásztáztam, és a kezemmel egy másik gyufa után kutattam a zsebemben. Egy maroknyi került elő, de ahogy egyet kiakartam húzni, az összes a földre zuhant. Képtelen voltam levenni a szemem a sötétségről, és ugy kutattam a földön elgurult gyertyák után. Végre kezembe akadt egy gyufa, és egy gyertya is. Ismét fény árasztotta el a kis sarkot. Pete tekintete még mindig merengett a semmibe. Féltem, de nem tőle. Tudtam, hogy ő sosem bántana. A látvány volt elborzasztó. Kiabálni akartam, de a hang a torkomban megfagyott.
- Thomas.
Ismételte a nevemet. A szeme még mindig a semmit fürkészték. Jobban szemügyre vettem. Eltűntek a kikötött kezéről az ujjak. A lánc szabályosan megynúzta a csuklóját. Körülötte száraz ürülék hevert a földön, az ropogott a lábaim alatt. Az arcán az idegrángás még mindig járt. Az ajkai helyett a fogait láttam. Némelyik ki volt tőrve, némelyik egyszerűen feketére kopott. A korona leugrott volna róla? Vagy összeroppant a fogsora?
- Pete... Pete, itt vagyok.
Elfojtott hangon beszéltem. A szememben gyülekeztek a könnyek.
- Ki tette ezt veled?
Pete csak nézett a semmiben. A földön néhány ampulla volt. Mind törött. Inekciós tűk és fekália mindenhol. Ez lenne az oltóanyag amivel gyógyították? Vagy csak érzéstelenítő? Vagy valami más? A combján hosszú csíkban hiányzott a hús. Szabályos metszésekben volt lenyúzva. Abba az irányba fordítottam a tekintetemet, amerre Pete is nézett. Valami volt a másik sarokban. Ahogy megfordultam, a fény megvilágította a padlás túlfelét. Mindeg világossá vált bennem is. Az iszonyat csak ekkor következett be. Sosem láttam még szörnyűbbet és sosem féltem még jobban. Egy asztal volt tőlem néhány lépésre. Vér száradt rajta. Valahol láttam már ilyen asztalt. Az öreg Sztrepov volt a város egyetlen mészárosa. Nála lehetett a háziállatokat olcsón levágni, és elkészíteni. Neki volt egy kisebb mészárszéke, és ott álltak hosszú sorban ugyanilyen asztalok. Hentes asztalok voltak azok, amikben a húst felvágták. Vastag nyelű kések voltak a fába állítva. Néhány darab csont hevert alatta. Ahogy közelebb és közelebb mentem, úgy fogtam fel, hogy mit látok magam előtt. Pete hiányzó kezének csontjai hevertek egy edényben. Mellette száradt vérrel teli üvegecske állt Fölötte a padlóra akasztva lógott a hosszú csíkokban lehámozott bőr és mindefelé vágóalkalmatosságok. Egy darab besózott emberi hús egy másik edényben. Öklendeztem, és ordítani akartam, de képtelen voltam a félelemtől akár egy nyikkanást is kiereszteni a torkomon. Pete végignézte ahogy aprólék készül e kezéből, a lábszáraiból. Istenem... Mit tettél!? Istenem!
Hátráltam a testvérem felé. Hitetlenkedve néztem az asztalt, és felakrtam ébredni ebből a pokolból. Petehez fordulva újból megkérdeztem, hogy ki tette ezt. De válasz helyett csak egy könnycsepp csordult végig elszürkült arcán, a rángatózáson és végül az álláról a földre csöppent. A szemei egyre fátyolosabbak lettek. Láttam már sírni. Egyszer, az egyik nyáron amikor felmásztam a tölgyfára megpróbált utánam mászni. Csak nevettem rajta, de ő nem adtam fel. Újra és újra nekilódult, hogy feljusson, de mindig visszapottyant a fűbe. Az egyik alkalommal rosszul esett és a keze maga alá fordult. Keservesen sírt, és én erre leugrottam mellé. Nagyon megijedtem, hogy bármi baja esett. Csak szorította a kezét és zokogott. Annyira féltem, hogy sírni kezdtem én is, és folyton csak bocsánatot kértem tőle. De ez másmilyen sírás volt. Ez a lelkéből szólt. Segíteni akartam rajta. nem bírtam nézni, ahogy megvan feszítve, mint egy állat. Nyúltam a bilincshez és csak azt ismételgettem, hogy nincs semmi baj. Nincs semmi baj. Lentről nyikordulást hallottam. Megismretem a kis szoba ajtaját. Amióta élek, az mindig szorulva nyílt. Apukánk többször is megolajozta, de mindig nyikorgott.
- Jön...
Pete hangját hallottam. Felnéztem rá, és üres tekintete megtelt félelemmel.

- Ki? Pete! Ki jön?

Pete lassan fordította a fejét a feljáró irányába.
- Apa...
Ez a szó mindent megölt bennem. Apa tette ezt az egészet? Ő? Az apukánk? A fájdalom bennem szétmart mindent. Mindent. Megsemmisültem és reszkettem. szörnyeteg! Ő? Hogy tehette? Hogy merészelte megetenni? A csapóajtón, keskeny fény szűrődött át. Nem szabad megtalálnia. A komóthoz rohantamés elbújtam a mellette lévő rongyok és szemét közé. Onnantól, hogy feljött a feljárón, minden pillanatot láttam. Nem akartam elhinni h képes volt erre, de segíteni is akartam a testvéremen. Minden izmom görcsösen tiltakozott az ellen, hogy megmozduljak. csendesen zokogtam magamban. Folytak könnyeim és a nyálam is. Nem tudtam úrrá lenni a gyülöletemen és a félelmemen. Végig kellett néznem. Végig kellett néznem... Pete egyre éberebb lett. Apa fényt gyújtott és elővett egy köpenyt, amin megszáradt vérfoltok voltak. Ökölbe szorult kezem görcsöt kapott az erőlködéstől. A körmeimet a saját tenyerembe vájtam, és remegtem a dühtől. Izzadság folyt a szemembe. Az egyik kést elkezdte fenni. Pete egyre jobban kezdett mocorogni. Apa mielőtt még bármi máshoz kezdett volna, elővett egy ampullát, és a tartalmát áttöltötte egy kis injekciós tartályba.
- Apa, apa...
Kérlelte Pete.
- Apu bocsánat! Apu, nagyon sajnálok mindent! Apu, ne! Nem leszek többet rossz. Apu szeretlek.
Ez volt Pete utolsó szava, mielőtt az injekciót megkapta. Perceken belül mindene lebénult és a földre zuhant. A szemei nyitva voltak, és csak engem néztek. Megtalálta a tekintetemet.
- Pete...
Nyöszörögtem keservesen. A többit nem volt erőm végignézni. Amíg apám a hentesasztalnál "dolgozott" a kivágott bőrként csendben imádkoztam Pete-ért, Emlékszem, hogy patakokban folytak a könnyeim. Görcsöt kapott mindkét lábam, de nem mozdulhattam. Éreztem, hogy vérzik a tenyerem és megrepedt az egyik fogam, ahogy összeszorítottam az álkapcsaim, hogy nehogy kiengedjek akár egy hangot is a számon. Pete-tel is ez történhetett. a fogai. Talán 20-25 perc telhetett el, de azóta is űgy érzem, hogy még ott gubbasztok. A fény kialaudt, az ajtó lecsukodott. Még eltelhetett vagy 20 perc, mire összeszedtem az erőm, hogy kimásszak. Pete arca halványszürke volt. Minden izma elernyedt. Nem sírt, nem is mozdult. Csak csendben vette a levegőt. Minden szuszogása egyre nagyobb fájdalommal volt teli. Csak néztem a szemét, és éreztem, hogy valami melegség árad belőlük. Szeretet volt az. Pete nem felejtett el szeretni. Még mindig szerette a családját. És köztük is a testvérét. Nem hagyhattam, hogy szenvedjen. Nem. Nem. Nem. Ahhoz a dobozkához mentem, amelyikből az ampullát vette ki az apám. Vol benne legalább 100 darab. Emlékszem, hogy arra gondoltam, biztosan nekem és anyunak is tartogat néhányat. Kivettem legaláb huszat, és egyesével adtam be őket Pete-nek. Addig, aíg a szuszogást is abbahyagta. Nem kellett hozzá bátorság. Tudom, hogy belülről ezért könyörgött. Minden szúrás után, egyre közelebb került a szabadsághoz. a tizenhetediknél járhattam, amikor végképp kialudhatott a szemeiben a fény. De beadtam neki az összeset. Csak az lebegett előttem, hogy végre Isten orzságában legyen. Sosem felejtem el, amikor a kezét törte, mert gúnyt űztem abból, hogy ő kisebb. Sosem felejtem el, hogyan bolondoztunk a patak árokban, amikor pecáztunk. Vagy amikor elszívtam a pipadohányt, amit együtt loptunk. Amikor életünkben először fagyiztunk, vagy amikor először mentünk piknikezni a szomszéd sráccal, aki azóta meghalt ebben a szörnyű "betegségben". Az éhség volt a járvány neve. pete halálát követően halkan kellett kilopóznom a padlásablakon. Lemásztam a fáról és rohanni kezdtem, át a kerítésen, át a földeken a bekötőútig. Csak futottam és futottam. a főúton végig egészen Eastvillage-ig. A legközelebbi városkába. Kilenc kilométert rohantam. A lábaim folyton görcsbe rándultak.
Az első házba berohantam és mindent kiadtam magamból, ami csak elszenvedtem. A szavak csak dőltek belőlem, ahogyan a könnyek is. Másnap kivonult Édesvölgybe a Marshall és egy egész yardnyi rendőrség. Fegyverekkel és autókkal. A többit csak a megsárgult újságokból tudtam meg évekkel később. Apám mindig mondogatta, hogy a fertőzés bizonyára a helyi téglagyárnak volt köszönhető, de azt sosem említette, hogy valójában ez egy krematórium volt, ahol a csontokat égették el. Szinte mindenki aki ott élt, emberi húst evett, beleértve engem is. A gyerekek mit sem sejtettek arról, hogy mi került az asztalra, míg a felnőttek úgy kereskedtek a felnőtteik húsával, mintha csak cukor lett volna. A téglagyárat a földög rombolták, és a városka lakóinak nagyrészét elítélték vagy egyenesen kivégezték. Később az is kiderült egy vallomásból, hogy szisztematikusan falta fel magát ez a kis kannibál város. Azért nem láttam öregeket az utcákon, mert az elsőbbség őket illette. Volt aki tudta, hogy megeszik halála után, volt akit csak a húsáért öltek meg. A hajakat, körmöket, csontokat elégették, minden mást megettek. Pete asztmás volt, és nagyon nehéz volt neki orvosságot keresni a városból. Nem beszélve arról, hogy drága is. Ezért kellett meghalnia? Apámékról nem hallottam azóta sem. Valószínűleg, mindketten villamosszékben végezték. Egy csöpp sajnálat sincs bennem irántuk. Egy szegény család fogadott örökbe. Kedves emberek voltak, és mindenben segítettek, ők voltak az én szüleim, legalábbis én így érzem. Az egyetemen többször is felvágtam az ereimet. Öngyilkossági kisérleteim csak ujjabb nyomai voltak, hogy összetörtem legbelül. Meghaltam azon a napon. Csak a testem maradt itt. A második világháborúban is szolgáltam. A csendes-óceáni fronton harcoltam. A háború után elutaztam Alaszkába. A szerelem is rám talált Marry-Jane személyében. Őt még a fronton ismertem meg, ápoló volt, és ő volt, aki a Midway-szigeteki csatában szerzett sérülésemmel ápolt. 3 gyermekünk született: Ashley, Edward és Pete. Ashley Európában halta meg 2002-ben Nem sokkal később Edward is elment tőlünk, nagyon beteg volt halála előtt. Pete még ma is él. Öt gyermeke van és 12 unokája. Gondos apa és szerete nagyapa. Sokba emlékeztetett gyermekként a nagybátyjára. Folyton valami rosszaságon törte a fejét ő és Edward. Nagyon szeretem őket. Az egész családomat nagyon szeretem. Utoljára 2005 decemberében láttam együtt őket. A nevemet azóta megváltoztattam, hogy emléke se maradjon egy olyan családnak, amely ilyen tettre volt képes. Én hamarosan meghalok, de szeretnék úgy elmenni, hogy hagytam valamit magam után. És mindennap, amikor tátom az én fiamat az unokáival, arra gondolok, hogy valójában... a világnak van egy olyan oldala, ami még ártatlan.

Vissza a bloghoz