-Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk
nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres
hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt
írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és
mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.
Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a
kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.
Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik
nevetett. "Tényleg?" - hallatszott a suttogás... "Nem is tudtam, hogy én
valakinek is jelentek valamit!" - és "Nem tudtam, hogy a többiek ennyire
kedvelnek" - szóltak a megjegyzések.
Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a
diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is
törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak
magukkal és a társaikkal.
Néhány évvel később az egyik fiú elesett Irakban, és a tanárnő elment a
tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik
után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert - odamentek a
koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett
oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő
katona megszólította: "Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?" Ő igent
bólintott. Erre a fiú azt mondta: "Mark nagyon gyakran beszélt magáról."
A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott
voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.
"Valamit szeretnénk mutatni" - mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a
zsebéből. "Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg
fogja ismerni." A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet
nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A
tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt
azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az
osztálytársak írtak Markról.
"Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az
osztálynak" - mondta Mark anyja. "Amint látja, Mark nagyon megbecsülte."
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott
és azt mondta: "Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső
fiókjában őrzöm."
Chuck felesége pedig így szólt: "Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be
az esküvői albumba." "Az enyém is megvan még" - mondta Marily. "A naplómban
tartom". Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és
megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.
"Mindig magamnál hordom" - mondta Vicki, és hozzátette: "Meg vagyok
győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát."
                                        *
Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy
minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.
Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és
akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani,
amíg nem késő