Egy tanár, minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.

A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben... Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.

Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kellett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.

Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt spirituális nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!

A te ládikódban hány barack van... és mit szándékozol velük tenni?!

Egy vagyonos ember és a fia minden különleges művészi alkotást össze akartak gyűjteni. Minden megtalálható volt a gyűjteményükben Picassótól-Raphaelig. Gyakran leültek együtt és csodálták a nagyszerű munkákat.
Mikor a vietnami konfliktus kitört, a fiú elment a háborúba. Bátran életét adta, mikor megmentett egy másik katonát. Amikor az apa megtudta, mélyen gyászolta egyetlen fiát. Hónapokkal később, épp Karácsony előtt kopogtattak az ajtón. Egy fiatalember állt az ajtóban, hatalmas csomaggal a kezeiben.
Így szólt: „Uram Ön nem ismer engem. Én vagyok az a katona, aki a fiának köszönheti az életét. Aznap sok embert mentett meg. Éppen engem vitt biztonságba, mikor egy golyó szíven találta, és ő azonnal meghalt. Gyakran beszélt nekem Önről és a művészet iránti szeretetéről. - A fiatalember felemelte a csomagját. - Tudom, hogy ez nem nagy valami. Nem vagyok nagy művész, de azt hiszem, a fia szeretné, ha ezt megtartaná.”
Az apa kinyitotta a csomagot. A fiáról készült portré volt, amit a fiatalember festett. Csodálta, hogy a katona mennyire meg tudta ragadni a fia személyiségét. Az apa szemei megteltek könnyel. Megköszönte neki a képet, és felajánlotta, hogy kifizeti.
„Oh, nem uram, soha nem tudom visszafizetni, amit a fia értem tett. Ez ajándék.”
Az apa jól látható helyre akasztotta a portét, így ha látogatók jöttek, a fiáról készült kép volt az első, amit megmutatott nekik a kollekcióból.
Néhány hónappal később az ember meghalt.
Sor került a képek elárverezésére. Sok befolyásos ember összegyűlt, és izgatottan várták, hogy megvehessék az értékes képeket a saját gyűjteményükbe. A fiúról készült kép az emelvényen volt. Az árverésvezető kopogtatott a kalapáccsal. „Az árverést ezzel a képpel kezdjük.”
„Ki akarja megvenni ezt a képet?- kiáltott valaki hátulról. -Látni akarjuk a híres képeket. Hagyja ezt!” Az árverésvezető azonban hajthatatlan maradt.
„Mennyi a kikiáltási ára ennek a képnek? Ki kezdi el az ajánlást? 100$-ért, 200$-ért?”
Egy másik hang mérgesen kiáltotta. „Nem azért jöttünk, hogy ezt a képet nézzük! Mi Van Goghot, Rembrandtot akarunk! Gyerünk már az igazi képekkel!”
De az árverésvezető tovább folytatta. „A fiú, a fiú. Kinek kell a fiú?”
Végül egy ember szólalt meg a terem hátuljából. Ő volt hosszú ideig az embernek és fiának kertésze. „Elviszem 10$-ért.”
Szegény ember lévén, az volt minden, amit fel tudott ajánlani.
„Ki ajánl érte 20$-t?”
„Adja neki oda 10$-ért! Nézzük a mestereket!”
„10$ az ajánlat. Ki ad érte 20$-t?”
A tömeg kezdett mérges lenni. Nem akarták ezt a képet. Sokkal értékesebb festményeket szerettek volna a gyűjteményükbe.
Az árverésvezető csapott a kalapáccsal. „Először, másodszor, eladva 10$-ért.”
Egy ember a második sorból közbekiáltott. „Gyerünk már a többi képpel!”
Az árverésvezető letette a kalapácsot. „Az aukciónak vége.”
„Mi lesz a festményekkel?”
„Sajnálom. Mikor felhívtak, hogy levezessem ezt az aukciót, elárultak nekem egy titkot, mely a végakaratban feltétel volt. Egészen eddig nem mondhattam el. Csak a fiú portréja volt eladó. Aki azt megveszi, az örökölheti az egész vagyont, beleértve a festményeket is. Az, aki elviszi a fiút, megkap mindent.”

Isten nekünk adta az Ő Fiát 2000 évvel ezelőtt, hogy meghaljon a kereszten. Hasonlóan az árveréshez, az üzenet ma is ugyanaz. A Fiú, a Fiú, ki viszi el a Fiút? Hiszen akié a Fiú, az megkap mindent vele együtt.

Ez a te döntésed: figyelsz a halk szelíd hangra vagy megvárod míg megdobnak kővel?

-Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk
nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres
hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt
írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és
mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.
Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a
kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.
Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik
nevetett. "Tényleg?" - hallatszott a suttogás... "Nem is tudtam, hogy én
valakinek is jelentek valamit!" - és "Nem tudtam, hogy a többiek ennyire
kedvelnek" - szóltak a megjegyzések.
Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a
diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is
törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak
magukkal és a társaikkal.
Néhány évvel később az egyik fiú elesett Irakban, és a tanárnő elment a
tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik
után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert - odamentek a
koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett
oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő
katona megszólította: "Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?" Ő igent
bólintott. Erre a fiú azt mondta: "Mark nagyon gyakran beszélt magáról."
A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott
voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.
"Valamit szeretnénk mutatni" - mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a
zsebéből. "Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg
fogja ismerni." A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet
nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A
tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt
azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az
osztálytársak írtak Markról.
"Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az
osztálynak" - mondta Mark anyja. "Amint látja, Mark nagyon megbecsülte."
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott
és azt mondta: "Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső
fiókjában őrzöm."
Chuck felesége pedig így szólt: "Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be
az esküvői albumba." "Az enyém is megvan még" - mondta Marily. "A naplómban
tartom". Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és
megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.
"Mindig magamnál hordom" - mondta Vicki, és hozzátette: "Meg vagyok
győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát."
                                        *
Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy
minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.
Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és
akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani,
amíg nem késő

Egy öreg farkas élt egy erdőben. Magányos volt egész életében… Egyetlen társa volt csupán: a sápadt Hold.
Farkas apót szerette az erdő minden lakója. Szerették őt az erdei szellemek is. A szél szívesen borzolta kopott bundáját, amit a langyos eső mosott olykor tisztára, hogy aztán a nap jótékony, meleg sugarai szárítsák meg azt. Farkas apó mégis magányosan élt. Minden éjjel kiült az erdő szélére, ahol azok különös fák nőttek, amelyeknek mintha apró csillagok izzottak volna az ágain. A hegyek fölött sápadtan ragyogott a Hold. Farkas apó csak ült az erdő szélén, hallgatta az erdei rovarok zenéjét, és gondolataiba merülve nézte a Holdat. Azon tűnődött, mi az oka annak, hogy ő annyira magányos. Miért nincs egyetlen társa évek óta? Benne van a hiba? A hosszú évek megkeményítették az öreg farkas szívét, ilyenkor mégis könnybe lábadtak szemei. És oly bánatosan nézett a sápadt Holdra, hogy az is majd elsírta magát. Talán a Holdtól várta a választ. De a Hold csak ringott a csillagok alatt, örök némaságba burkolózva.
Így ment ez már hosszú esztendők óta. Mígnem az egyik téli éjjelen, amikor a Hold csak keskeny sarlóként pislogott az égbolton, farkas apónak különös érzése támadt. Mintha figyelné valaki. És a távolban, a hegyek lábánál burjánzó bokrok mögött megpillantott két apró csillagot. Nem, nem is csillagok voltak azok, hanem egy ragyogó szempár. Őt nézte… Az öreg farkas nem mozdult. Valami szokatlant érzett a szívében. Valami ismeretlent. Alig hallhatóan dobbant egyet a szíve… Hosszú percekig figyelték egymást, aztán a két ragyogó szem, mint fáradt szentjánosbogarak, lassan kialudtak… A Hold is eltűnt az égről, és lassan kivilágosodott…
Farkas apó lassan hazaballagott. Aznap egész végig a különös szempár járt a fejében. És szokatlan módon valami melegség is átjárta a szívét…
A következő éjjelen ugyanúgy megjelent a világító szempár. Most, mintha kicsit közelebb is lett volna, és egy sötét árny rajzolódott ki mögötte. Órákon át nézték egymást, és végül ugyanúgy eljött a reggel.
Az öreg farkas úgy érezte, színesebb lett az erdő, langyosabban fúj a szél és valahogy a madarak is vidámabban énekeltek. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Nem kellett csalódnia. Sőt, most már még közelebb, alig kőhajításra tőle villant fel a két csillogó szem. Most már látta, ki a különös látogató. Egy gyönyörű, hatalmas, fehér farkas sziluettje rajzolódott ki. És az öreg farkas szíve egyre erősebben dobogott, egyre melegebbnek érezte azt. Tett néhány tétova lépést a másik farkas felé, de aztán megtorpant. Így érte őket a reggel.
Hosszú heteken keresztül így ment ez. Ahogyan a Hold lassan kövér koronggá hízott, úgy kerültek egyre közelebb ők is egymáshoz. És az egyik éjjelen, amikor már szinte összeért az orruk, a gyönyörű fehér farkas megmozdult, és fejét farkas apó vállára hajtotta… Nem történt semmi több. Csak ültek az erdő szélén, és érezték, hogy valami láthatatlan erő öleli őket át, összekapcsolódnak és eggyé válnak hosszú perceken át. Farkas apónak egész testében szétáradt az a különös melegség, amit eddig csak a szívében érzett. Érezte a másik farkas bundájának illatát, és szinte együtt lélegeztek. A Hold pedig talán olyan fényesen ragyogott, mint még soha azelőtt. Amikor pedig az éj fátylát kezdték szétszabdalni a hajnal első sugarai, a fehér farkas megfordult, és a hegyek felé szaladt… Farkas apó sokáig nézett még utána.
Hazament, és lefeküdt a barlangja előtt a hóba. Nézte a felhőket, és gondolkodott. Nem értette, mi ez a különös érzés, ami egész testét átjárja. Nem értette, mert eddig még sosem érezte.
Aznap éjjel a félelem lopózott szívébe… Mi lesz akkor, ha egyszer hiába várja az erdő szélén a fehér farkast? Mi lesz, ha nem jön el többé? Mi van, ha ez egész csak hazugság?
Ezt nem engedheti meg magának. Ekkora fájdalmat nem tudna elviselni. Maradjon csak neki a sápadt Hold. Abban sosem fog csalódni. Az az ő igazi barátja. Megkeményítette a szívét, és olyan mélyre zárta benne a melegséget, amilyen mélyre csak képes volt.
Heteken keresztül nem ment az erdő szélére. A barlangja előtt ült a tisztáson, onnan nézte a Holdat.
A fehér farkas pedig minden éjjel várta őt a szokott helyen. A Hold lassan újból elvékonyodott… És az egyik hűvös éjjelen a fehér farkas nem tért többé vissza. A Holdnak különös, szürkés színe lett, mintha a magába zárt fájdalmát próbálná eltitkolni sikertelenül.
Farkas apó visszatért az erdő szélére. Egyedül volt. Érezte, hogy hiába keresi a csillogó szempárt. Tudta, az nem jön vissza többé. Nyugodtnak kellett volna lennie, de a melegség a szívében egyre nehezebbé vált. Szinte már fájt… Mi történik velem? - kérdezte, és összerogyott a fájdalomtól. Kétségbeesetten nézett fel a szürkülő Holdra. És akkor a Hold belső, íves részén néhány apró gyöngyszem gördült végig, és miután egyetlen hatalmas gyönggyé dagadtak, egy könnycsepp hullott alá az égből. A Hold könnye.
Zuhant, zuhant, fényesen, és sápadtan csillogó sávot hagyott maga után az égbolton. A könnycsepp a hegyek közé zuhant, de még innen is jól látszott a fénye… Lassanként egy halvány, de jól látható híd rajzolódott ki farkas apó előtt. A híd a hegyek közé vezetett.Remegő lábakkal lépett a hídra, a torkát kegyetlenül marta valami, a szíve dobogása majd szétvetette egész testét…
A Hold könnye mutatta az utat. A hegyekben már vártak rá.