Egy öreg farkas élt egy erdőben. Magányos volt egész életében… Egyetlen társa volt csupán: a sápadt Hold.
Farkas apót szerette az erdő minden lakója. Szerették őt az erdei szellemek is. A szél szívesen borzolta kopott bundáját, amit a langyos eső mosott olykor tisztára, hogy aztán a nap jótékony, meleg sugarai szárítsák meg azt. Farkas apó mégis magányosan élt. Minden éjjel kiült az erdő szélére, ahol azok különös fák nőttek, amelyeknek mintha apró csillagok izzottak volna az ágain. A hegyek fölött sápadtan ragyogott a Hold. Farkas apó csak ült az erdő szélén, hallgatta az erdei rovarok zenéjét, és gondolataiba merülve nézte a Holdat. Azon tűnődött, mi az oka annak, hogy ő annyira magányos. Miért nincs egyetlen társa évek óta? Benne van a hiba? A hosszú évek megkeményítették az öreg farkas szívét, ilyenkor mégis könnybe lábadtak szemei. És oly bánatosan nézett a sápadt Holdra, hogy az is majd elsírta magát. Talán a Holdtól várta a választ. De a Hold csak ringott a csillagok alatt, örök némaságba burkolózva.
Így ment ez már hosszú esztendők óta. Mígnem az egyik téli éjjelen, amikor a Hold csak keskeny sarlóként pislogott az égbolton, farkas apónak különös érzése támadt. Mintha figyelné valaki. És a távolban, a hegyek lábánál burjánzó bokrok mögött megpillantott két apró csillagot. Nem, nem is csillagok voltak azok, hanem egy ragyogó szempár. Őt nézte… Az öreg farkas nem mozdult. Valami szokatlant érzett a szívében. Valami ismeretlent. Alig hallhatóan dobbant egyet a szíve… Hosszú percekig figyelték egymást, aztán a két ragyogó szem, mint fáradt szentjánosbogarak, lassan kialudtak… A Hold is eltűnt az égről, és lassan kivilágosodott…
Farkas apó lassan hazaballagott. Aznap egész végig a különös szempár járt a fejében. És szokatlan módon valami melegség is átjárta a szívét…
A következő éjjelen ugyanúgy megjelent a világító szempár. Most, mintha kicsit közelebb is lett volna, és egy sötét árny rajzolódott ki mögötte. Órákon át nézték egymást, és végül ugyanúgy eljött a reggel.
Az öreg farkas úgy érezte, színesebb lett az erdő, langyosabban fúj a szél és valahogy a madarak is vidámabban énekeltek. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Nem kellett csalódnia. Sőt, most már még közelebb, alig kőhajításra tőle villant fel a két csillogó szem. Most már látta, ki a különös látogató. Egy gyönyörű, hatalmas, fehér farkas sziluettje rajzolódott ki. És az öreg farkas szíve egyre erősebben dobogott, egyre melegebbnek érezte azt. Tett néhány tétova lépést a másik farkas felé, de aztán megtorpant. Így érte őket a reggel.
Hosszú heteken keresztül így ment ez. Ahogyan a Hold lassan kövér koronggá hízott, úgy kerültek egyre közelebb ők is egymáshoz. És az egyik éjjelen, amikor már szinte összeért az orruk, a gyönyörű fehér farkas megmozdult, és fejét farkas apó vállára hajtotta… Nem történt semmi több. Csak ültek az erdő szélén, és érezték, hogy valami láthatatlan erő öleli őket át, összekapcsolódnak és eggyé válnak hosszú perceken át. Farkas apónak egész testében szétáradt az a különös melegség, amit eddig csak a szívében érzett. Érezte a másik farkas bundájának illatát, és szinte együtt lélegeztek. A Hold pedig talán olyan fényesen ragyogott, mint még soha azelőtt. Amikor pedig az éj fátylát kezdték szétszabdalni a hajnal első sugarai, a fehér farkas megfordult, és a hegyek felé szaladt… Farkas apó sokáig nézett még utána.
Hazament, és lefeküdt a barlangja előtt a hóba. Nézte a felhőket, és gondolkodott. Nem értette, mi ez a különös érzés, ami egész testét átjárja. Nem értette, mert eddig még sosem érezte.
Aznap éjjel a félelem lopózott szívébe… Mi lesz akkor, ha egyszer hiába várja az erdő szélén a fehér farkast? Mi lesz, ha nem jön el többé? Mi van, ha ez egész csak hazugság?
Ezt nem engedheti meg magának. Ekkora fájdalmat nem tudna elviselni. Maradjon csak neki a sápadt Hold. Abban sosem fog csalódni. Az az ő igazi barátja. Megkeményítette a szívét, és olyan mélyre zárta benne a melegséget, amilyen mélyre csak képes volt.
Heteken keresztül nem ment az erdő szélére. A barlangja előtt ült a tisztáson, onnan nézte a Holdat.
A fehér farkas pedig minden éjjel várta őt a szokott helyen. A Hold lassan újból elvékonyodott… És az egyik hűvös éjjelen a fehér farkas nem tért többé vissza. A Holdnak különös, szürkés színe lett, mintha a magába zárt fájdalmát próbálná eltitkolni sikertelenül.
Farkas apó visszatért az erdő szélére. Egyedül volt. Érezte, hogy hiába keresi a csillogó szempárt. Tudta, az nem jön vissza többé. Nyugodtnak kellett volna lennie, de a melegség a szívében egyre nehezebbé vált. Szinte már fájt… Mi történik velem? - kérdezte, és összerogyott a fájdalomtól. Kétségbeesetten nézett fel a szürkülő Holdra. És akkor a Hold belső, íves részén néhány apró gyöngyszem gördült végig, és miután egyetlen hatalmas gyönggyé dagadtak, egy könnycsepp hullott alá az égből. A Hold könnye.
Zuhant, zuhant, fényesen, és sápadtan csillogó sávot hagyott maga után az égbolton. A könnycsepp a hegyek közé zuhant, de még innen is jól látszott a fénye… Lassanként egy halvány, de jól látható híd rajzolódott ki farkas apó előtt. A híd a hegyek közé vezetett.Remegő lábakkal lépett a hídra, a torkát kegyetlenül marta valami, a szíve dobogása majd szétvetette egész testét…
A Hold könnye mutatta az utat. A hegyekben már vártak rá.

Egyszer volt hol nem volt egy nagyon régi időben, volt egyszer egy sziget, amelyen az emberek összes érzelme lakott. A jó kedv, a szomorúság, a tudat és mint minden más érzelem, a szerelem is.
Egy nap közölték az érzelmekkel, hogy a sziget el fog süllyedni. Így hát az érzelmek fogták magukat, felszerelték a hajóikat és elhagyták a szigetet.
Csak a szerelem akart az utolsó percig maradni. Mielőtt elsüllyedt volna a sziget, a szerelem végre segítséget kért. A gazdagság ment el egy Luxushajóval.
A szerelem megkérdezte:
- Gazdagság, el tudnál engem vinni?
- Nem, én nem tudlak elvinni. A hajóm tele van arannyal és ezüsttel. Itt neked nincs helyed.
- Így hát megkérdezte a szerelem a büszkeséget, amelyik szintén egy nagyon szép hajóval haladt el előtte.
- Büszkeség, kérlek szépen, elvinnél engem?
- Szerelem,
- Én, sajnos nem tudlak el vinni, mondta a büszkeség, "itt minden tökéletes, te megrongálhatnád a hajómat"
- A szerelem megkérdezte a szomorúságot, aki elment mellette.
- Szomorúság, el tudnál engem vinni?
- Oh, szerelem, mondta a szomorúság, én annyira szomorú vagyok, hogy egyedül akarok maradni.
- A jókedv is elment a szerelem mellett, de ő annyira jól érezte magát, hogy nem is halotta hogy a szerelem hívja öt. Hirtelen azt mondta egy hang:
- Gyere kedves szerelem, én elviszlek téged.
- Egy öreg beszélt. A szerelem annyira hálás és boldog volt, hogy egészen elfelejtette megkérdezni az öreg nevét.
Amikor partra szálltak az öreg elment. A szerelem észrevette, hogy nagyon sokat köszönhet neki és megkérdezte a tudást.
- Tudás, meg tudod nekem mondani, hogy ki segített nekem ?
- Az idő volt az., mondta a tudás.
- Az idő? kérdezte a szerelem. Miért segített nekem az idő?
És a tudás erre azt felelte:
- Mert csak az idő érzi, hogy mennyire fontos az életben a Szerelem..

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában.
Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek.
Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat,
ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra,
megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra
minden megváltozott.
Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog
, hogy nem is álltak szóba egymással.

Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott
egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra.
Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta,
hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját.
Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába
építsen egy kerítést.
Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott
a testvérére.


Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot,
szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba.
Az ács neki is látott a munkának.
Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta,
hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés,
hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte
a hidat, ezt mondta:
"Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni,
azok után ami köztünk történt?
Azok után, amiket tettem és mondtam?"
Erre mindketten nagyon elszégyelték magukat,
és a híd közepén egymásba borulva kibékültek.
Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még
pár napig, találnak még neki valami munkát.

Erre a Mester így felelt:
"Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!"

Mostantól újra tanulságos történetek :)

Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott s így válaszolt:
- Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?
- Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.
- Atyaként mit szeretnél, hogy gyermekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?
- Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak.
A megbocsátást , a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot és mégis két másféle dolgot látnak.
Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.
Búcsúzásnál megköszöntem szavait, ő pedig így válaszolt:

*- Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy milyen érzéseket keltettél bennük.*